Hogy is mondjam...eléggé eseménydús estén vagyok túl. Persze ki gondolt volna hogy Cam este kijelenti hogy miattam dobta a barátnőjét és velem akar lenni. Hát igen. Miután ezt tudósította velem le sem lehetett törölni a vigyort a számról. És hát Dávid..na igen. Természetesen nem vártam hogy részegen lesmárol és nem akar elengedni de szerintem belőle így jött ki a feszültség az elmúlt évek miatt. Megígértem a többieknek hogy elmesélem mi történt 4 évvel ezelőtt, ezért reggel amikor felkeltem elkezdtem visszapörgetni a fejemben az eseményeket egészen 4 évre visszamenőlegesen. Nem sikerült. A fejem tele volt mindennel, és képtelen voltam gondolkodni. Ki kellett szellőztetnem, sürgősen. Felkaptam a bemelegítő ruhámat, bedugtam a fülembe a fülesemet és elmentem egy kicsit sétálni a kellemes szeptemberi időjárásba. A nap épphogy sütött, a szél pedig kellemesen simogatta a bőrömet. Üvöltött a Wild Wild Horses-tól az Ordinary life és a pulzusom minden lendületnél az egekig ugrott. Pörgött az agyam és próbáltam feleleveníteni a múltban történteket. Homályosan emlékszem mi hogy volt, de ha az életemen múlt volna se tudtam volna tisztán visszaemlékezni a részletekre.
~~~
Egy órát voltam távol. Kitisztult fejjel értem haza és nagyjából elő tudtam rukkolni a többieknek a sztorival. Lezuhanyoztam, átöltöztem és átmentem Kriszékhez ahol már mindenki ott volt. Persze..vasárnap mi mással töltenénk az időnket?
Barbi és Klau a gép előtt ültek és éppen egy új kajálda weboldalát böngészték.
- Sziasztok! - ordítottam, mert a zene szokás szerint bömbölt.
Erre mindenki felkapta fejét és intett egyet.
Cam ellépett a mikrofon elől és egyenesen felém indult. Ott bujkált egy kis félmosoly a száján de próbált olyan maradni mint mindig: laza, menő, határozott, céltudatos és olyan Cam-es.
Most valahogyan mégis olyan más volt. A szeme mintha szomorú lett volna.
A szívem felugrott a torkomba és mosoly terült szét az arcomon.
Cam odaért, és megölelt majd megpuszilta a nyakamat. A hideg szélsebesen futott végig a testemen és szorosabban öleltem.
- Na jólvan gerlicéim gyertek üljünk le dumálni. - üvöltött nekünk Pisti.
Cam is meg én is ezt csak egy mosollyal nyugtáztuk és odamentünk a szőnyeghez.
- Iza, arra gondoltam elmehetnénk valamerre. Mondjuk moziba. - mondta Ati miközben próbált a leglazábban elhelyezkedni a szőnyegen. Erre mindenki felnevetett én meg csak ránéztem Atira és megráztam a fejem, jelezve neki az elutasításomat.
- Nem baj. Mondasz te még igent úgy is.
Vigyorogva leültem Cam mellé a szőnyegre, mire mindenki kérdőn nézett felém.
- Most mi van? Mit néztek? - kérdeztem
- Azért jöttünk főleg mert állítólag van valami amire mindannyian nagyon kíváncsiak vagyunk veled kapcsolatban. Szóval? Ki ez a Dávid? - lökte oda nekem Pisti.
- Na jó várjatok. Ez elég bonyolult mivel nem ma történt és elég megrázó élmény volt. Nagy nehezen fel tudtam eleveníteni de még mindig nem tiszta.
- Nem baj mondjad már Iza már nagyon kíváncsi vagyok. - türelmetlenkedett Barbi.
- Oké..Szóval: 4 évvel ezelőtt Egerben volt egy zenei fesztivál ahol az iskolánk fellépett egy musicallel. Ott találkoztam Dáviddal. Az egész csupán 3 nap volt viszont olyan volt mintha egy évig lettünk volna ott. Miután felléptünk a csoporttal Dávid megszólított és elkezdtünk beszélgetni. Egész nap együtt mászkáltunk, és hülyéskedtünk. Ő a családjával és a rokonaival érkezett oda, mintegy kiruccanásképpen. Reggeltől estig együtt lógtunk mivel a kísérőtanárunk megengedte az egész napos csatangolást. Estére aztán az egyik közeli szállodában szálltunk meg. Másnap reggel korán elindultunk hogy mindenféle programban részt tudjunk venni. És akkor láttam meg Dávidot ahogyan éppen rakják befelé egy mentőhelikopterbe. Odaszaladtam a szüleihez akik sokkos állapotban és tele zúzódásokkal álltak és nézték ahogyan a fiúkat éppen viszi el a mentő. Megkérdeztem mi történt mire az anyukája elkezdett sírni. Az ezt megelőző napon találkoztam egyébként velük is és nagyon szimpatikusnak tűntek. Az apukája odafordult hozzám és elmesélte hogy tűz ütött ki a lakókocsijukban amivel jöttek és Dávid életveszélyes állapotba került mivel kimentette a kisöccsét a tűzből. A kisfiú csak könnyebb sérüléseket szenvedett de Dávidhoz mentőhelikoptert kellett hívni hogy minél hamarabb eljuttassák egy kórházba. Én ezt akkor 14 évesen nagyon nehezen tudtam feldolgozni és egyből elsírtam magam. Dávid akkor volt 17 éves és még előtte állt az élet. Onnantól kezdve minden este erről a jelenetről álmodtam és imádkoztam hogy maradjon életben. Megpróbáltam megtalálni őt a közösségi oldalakon de elfelejtettem a vezeték nevét és egy idő után feladtam a keresést. Sokáig emésztettem magam a történteken de ahogy teltek az évek a feledés homályába veszett. Egészen tegnapig.
Hát nagyjából ennyi.
Mindenki elgondolkodva nézett.
- Szóval akkor ő nem a csávód? - kérdezte Ati
- NEM! Jesszus, dehogy. Ati ez abszurd. Miért lenne?
- Mert tegnap lekapott.
- Mert részeg volt.
- Ja akkor értem.
- Amúgy se tetszik. És egyébként meg 3 évvel idősebb mint én. Mármint ezzel nincs baj mert hát kit érdekel hogy idősebb csak na. Nem az én esetem.
- Akkor ki a te eseted? - fordult felém Cam.
- Szerintem eltértünk a témától.
- Mi a baj Iza? Nagyon vörös lettél. - poénkodott tovább Cam
- Jaj, na nemár. Tereljük a témát.
- Ahogy akarod.
Babi és Klau vigyorogva hallgatták a beszélgetésünket.
- Tudunk beszélni négyszemközt? - kérdezte Cam
- Persze.
Kimentünk a teraszra és leültünk a padra.
- El akarok neked mondani valamit. Eddig még kétes volt az esélye hogy erre sor kerül de sajnos most már 100%.
- Megijesztesz Cam. Miről van szó?
Látszólag feszengve érezte magát mert amikor rám nézett egyből elkapta a tekintetét és a távolba meredt.
- El kell mennem.
- Hova? - döbbentem le
- Anya meg apa úgy döntöttek hogy elköltözünk.
- Micsoda???
- Próbáltam velük megbeszélni hogy hadd maradhassak itt, hiszen nemsokára nagykorú vagyok és simán lakhatok egyedül de erről hallani se akartak.
- Ez komoly? Elmész? És mikor?
- Holnap
- Holnap ?????- pattantam fel hirtelen és éreztem ahogyan a szememben gyűlnek a könnyek.
- Iza, kérlek ne haragudj.
Kifújtam a levegőt és lassan visszaültem a padra majd halványan Camre mosolyogtam.
- Miért haragudnék? Nem te tehetsz róla. Csak sajnálom.
- Hidd el én is sajnálom. Nem akarlak titeket itt hagyni de sajnos mennem kell.
- És hova költöztök?
- Londonba.
- Londonba?? Azt hittem legalább Magyarországon maradtok. Na de London...
- Hát igen.. Iza..
- Igen?
- Nem kéne beszélnünk többet.
- Micsoda? Ezt hogy érted?
- Úgy ahogy mondom. Ne haragudj meg emiatt rám de csak rossz lenne mindkettőnknek.
- Nem Cam... Nem lenne rossz. Azt hittem legalább néha beszélhetnénk Skype-on vagy valami.
- Igen de így nehéz lesz tőled elszakadnom.
- Ezt hogy érted?
Ekkor Cam magához húzott és megcsókolt. A kezével a hajamba túrt a másikkal pedig a derekamat fogta át. Nem tudom hogy miért voltam boldog ebben a szomorú pillanatban hiszen ez a csók egyértelműen a búcsú jelképe volt, de nem tudtam másra gondolni. A szívem vadul kalapált, a pulzusom pedig az egekbe szökött. Éreztem ahogyan az adrenalin szétárad a testemben. Cam ekkor a homlokát a homlokomhoz támasztotta és szomorúan rám mosolygott.
- Vigyázz magadra Iza. Remélem nem felejtesz el és még látjuk egymást.
Eddig bírtam. Elkezdtem zokogni és Cam vállára borultam. Próbáltam minél közelebb kerülni hozzá és az illatát magamba szívni hogy örökre érezzem. Természetesen ez lehetetlen, de egy próbát megér, nem?
- Ca-am..Nagy-o-o-n fogsz hiá-ányozni.. - hüppögtem bele a vállába.
- Te is nekem..nagyon. Tudod már az első nap amikor megjelentél itt azt gondoltam hogy különleges lány vagy akire megérne várni egy életen át, de nem hittem hogy ilyen kevés ideig lehetek veled.
Cam sóhajtott egyet, majd megölelt.
- Lehet hogy kínszenvedés lesz, de talán mégsem olyan rossz ötlet ez a Skype dolog...Nem akarlak elveszíteni.
- Akkor fogunk beszélni? - töröltem le a szememet.
- Természetesen - simította meg az arcomat mosolyogva.
Az órák csak repültek, sajnos jobban mint bármikor. Egész nap Cam közelében voltam és minden egyes percben a sírógörcs kerülgetett. Néha odajött és adott egy puszit vagy megölelt amikor senki se látta, de ettől csak még rosszabbul lettem. Aztán eljött az este és egyben a búcsú is. Mindenki elköszönt Cam-től, majd szép lassan hazaszállingóztak.
- Át tudsz jönni egy kicsit? Anyáék szeretnének tőled elköszönni. - szólalt meg Cam amikor kimentünk a kapun.
- Persze, szívesen. - mosolyogtam rá.
Amikor megláttam a házuk előtt álló teherautót egy kellemetlen görcs költözött a gyomromba és torkomba, majd könnyek szöktek a szemembe. Erőt vettem magamon és beléptem a házba ahol Cam anyukája éppen egy dobozba pakolt össze pár konyhai cuccot, az apukája pedig a laptop előtt ülve telefonált. Mikor megláttak mindketten elmosolyodtak majd odajöttek köszönni.
- Szia drágám, örülök hogy eljöttél. - mosolygott rám Dóri, majd megölelt.
- Én örülök hogy hívtatok. Sajnálom, hogy elmentek.
- Mi is hidd el de sajnos muszáj. Sodródunk az árral, és továbbállunk.
- Remélem tetszeni fog London.
- Biztos nagyon szép lesz. Szerencsére Cam is jól beszéli az angolt meg mi is, így ezzel legalább nem lesz baj.
- Igen ez fontos. - kuncogtam Dórival.
Lassacskán eljött a végső búcsú ideje és készülődtem haza.
- Hazaviszlek. - állt fel Cam az asztaltól.
- Rendben.
Elköszöntem a szüleitől, sok szerencsét kívántam, majd Cammel hazafelé vettük az irányt.
A házunknál aztán nem bírtam tovább és elbőgtem magam.
- Hé hé Iza..na..ne sírj már. Nem lesz semmi baj. Majd skype-olunk, meg írunk egymásnak.
- De az nem olyan mintha délutánonként Kriszéknél bandáznánk és aztán hazakísérnél, majd másnap ugyan ezt tennénk.
- Semmi sem lesz már ugyan olyan mint eddig de valahogyan megoldjuk. Mindenesetre nekem már indulnom kell mert reggel korán indulunk.
- Rendben.. de ha odaértetek azonnal írj.
- Inkább felhívlak, ha nem baj.
- Nem, persze. - mosolyogtam rá.
- Akkor jó. Vigyázz magadra nagyon.
- Te is Cam.
Ekkor Cam odahajolt hozzám és gyengédek megcsókolt. Beletúrtam a hajába és próbáltam ezt a végső pillanatot magamba szívni. Nem tudom hány perc telhetett el, de túl hamar véget ért. Kiszálltam a kocsiból, és bementem a házba. Fent a szobámba bebújtam az ágyba és összekuporodva sírdogáltam ameddig el nem nyomott az álom.
- Vigyázz magadra Iza. Remélem nem felejtesz el és még látjuk egymást.
Eddig bírtam. Elkezdtem zokogni és Cam vállára borultam. Próbáltam minél közelebb kerülni hozzá és az illatát magamba szívni hogy örökre érezzem. Természetesen ez lehetetlen, de egy próbát megér, nem?
- Ca-am..Nagy-o-o-n fogsz hiá-ányozni.. - hüppögtem bele a vállába.
- Te is nekem..nagyon. Tudod már az első nap amikor megjelentél itt azt gondoltam hogy különleges lány vagy akire megérne várni egy életen át, de nem hittem hogy ilyen kevés ideig lehetek veled.
Cam sóhajtott egyet, majd megölelt.
- Lehet hogy kínszenvedés lesz, de talán mégsem olyan rossz ötlet ez a Skype dolog...Nem akarlak elveszíteni.
- Akkor fogunk beszélni? - töröltem le a szememet.
- Természetesen - simította meg az arcomat mosolyogva.
Az órák csak repültek, sajnos jobban mint bármikor. Egész nap Cam közelében voltam és minden egyes percben a sírógörcs kerülgetett. Néha odajött és adott egy puszit vagy megölelt amikor senki se látta, de ettől csak még rosszabbul lettem. Aztán eljött az este és egyben a búcsú is. Mindenki elköszönt Cam-től, majd szép lassan hazaszállingóztak.
- Át tudsz jönni egy kicsit? Anyáék szeretnének tőled elköszönni. - szólalt meg Cam amikor kimentünk a kapun.
- Persze, szívesen. - mosolyogtam rá.
Amikor megláttam a házuk előtt álló teherautót egy kellemetlen görcs költözött a gyomromba és torkomba, majd könnyek szöktek a szemembe. Erőt vettem magamon és beléptem a házba ahol Cam anyukája éppen egy dobozba pakolt össze pár konyhai cuccot, az apukája pedig a laptop előtt ülve telefonált. Mikor megláttak mindketten elmosolyodtak majd odajöttek köszönni.
- Szia drágám, örülök hogy eljöttél. - mosolygott rám Dóri, majd megölelt.
- Én örülök hogy hívtatok. Sajnálom, hogy elmentek.
- Mi is hidd el de sajnos muszáj. Sodródunk az árral, és továbbállunk.
- Remélem tetszeni fog London.
- Biztos nagyon szép lesz. Szerencsére Cam is jól beszéli az angolt meg mi is, így ezzel legalább nem lesz baj.
- Igen ez fontos. - kuncogtam Dórival.
Lassacskán eljött a végső búcsú ideje és készülődtem haza.
- Hazaviszlek. - állt fel Cam az asztaltól.
- Rendben.
Elköszöntem a szüleitől, sok szerencsét kívántam, majd Cammel hazafelé vettük az irányt.
A házunknál aztán nem bírtam tovább és elbőgtem magam.
- Hé hé Iza..na..ne sírj már. Nem lesz semmi baj. Majd skype-olunk, meg írunk egymásnak.
- De az nem olyan mintha délutánonként Kriszéknél bandáznánk és aztán hazakísérnél, majd másnap ugyan ezt tennénk.
- Semmi sem lesz már ugyan olyan mint eddig de valahogyan megoldjuk. Mindenesetre nekem már indulnom kell mert reggel korán indulunk.
- Rendben.. de ha odaértetek azonnal írj.
- Inkább felhívlak, ha nem baj.
- Nem, persze. - mosolyogtam rá.
- Akkor jó. Vigyázz magadra nagyon.
- Te is Cam.
Ekkor Cam odahajolt hozzám és gyengédek megcsókolt. Beletúrtam a hajába és próbáltam ezt a végső pillanatot magamba szívni. Nem tudom hány perc telhetett el, de túl hamar véget ért. Kiszálltam a kocsiból, és bementem a házba. Fent a szobámba bebújtam az ágyba és összekuporodva sírdogáltam ameddig el nem nyomott az álom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése